Még mindig kórház...

Reggel, amikor kinyitottam a szemem észrevettem, hogy rettenetesen gyenge vagyok. Alig éltem. Érdekes, pedig tegnap jól voltam.
-Jó reggelt!-jött be az orvos.-hogy vagy?
-A...lig...é...lek.-nyökögtem. Nem mondott semmit, csak kisétált, öt perc múlva pedig visszajött egy nő kíséretében.
-Szerintem kössünk be neki egy infúziót, aztán meglátjuk mi lesz.-beszélgettek rólam a dokik. Aztán majd meglátjuk mi lesz? Nem kísérleti patkány vagyok heló! Ezt sajnos nem tudtam közölni velük, mivel gyakorlatilag kinyitni se tudtam a számat, nem hogy beszéljek vele. Az utolsó dolog ami a reggelből megmaradt, az a tűszúrás. Aztán szépen, lassan elaludtam...
-Hány óra van?-suttogtam az ágyamon ülő Milánnak.
-Végre, hogy felkeltél. Annyira aggódtam!-puszilt meg.-Már délután négy óra.
-Jézusom!-próbáltam felkelni, de nem jött össze.
-Maradj a helyeden, ne mozogj! Az orvos azt mondta, hogy pihenned kell.-simogatta meg a fejemet.
-Nem akarok pihenni!-tiltakoztam.
-Hát pedig akkor is fogsz.-nevetett.-ne makacskodj. Jót akarok!
-Milán...-néztem rá bociszemekkel.-kapok puszit?
-Megérdemled? Na jó, persze, hogy megérdemled!-mondta, majd megcsókolt.
-Hallod...amúgy...van...házi?-kérdeztem apró puszik között.
-Nincs.-zárta rövidre.
-De...olyan...nincs...hogy...nincs!-mondtam úgy,ahogy az előbb.
-Hárpia vagy-csókolt meg, majd felegyenesedett-van. Glória beküldette velem, tessék.
-Köszi!-vettem át a füzetet.-neki kell állnom tanulni.-sóhajtottam gyengén.
-Szinte kómás vagy és tanulni akarsz? Hát biztos nem!-szögezte le, majd elvette a házit.
-Igazad van.-feküdtem vissza a fejemet fogva. Hirtelen kopogást hallottunk...Dávid nyitott be.
-Sziasztok!-köszönt halkan. Milán felállt és kezet fogott vele.-jól vagy?
-Élek.-nyökögtem.
-Mit mondanak a dokik?-fordult oda Milánhoz, miután észrevette, hogy egyre nehezebben beszélek. Innentől egyre halkabban hallottam őket, majd elaludtam...ismét...este hatkor keltem fel. Szabi ült mellettem Boti és Beni kíséretében.
-he..ló..-köszöntem fáradtan.
-Szia kicsilány. hogy vagy?-nézett rám Szabi a nagy  szemeivel. Nem mondtam semmit, csak nyögtem egyet.
-Ja, szóval rosszalkodni akarsz?-kacsintott.
-Ha akar, azt nem veled.- sétált be mosolyogva Milán. Amikor ránézek, mindig mosolyogni támad kedvem...most is megpróbálkoztam a vigyorgással, de alig akart összejönni.
-Tudod, Milán...-vakargatta meg a fejét Szabi.-gondoltam, felszedem Rebekát, hisz király lehet elsőssel járni. De most, hogy ti ketten...
-Ja, most hogy mi ketten együtt vagyunk, erről egy életre letehetsz.-röhögte el magát.
-Külön...ben...is-szóltam bele. Vagyis próbáltam beleszólni-mi...ből hit....ted, hogy jár...nék...ve... led?
-Ugyan. Nézd meg, milyen király a bicepszem!-mutogatta magát, mire szépen lassan elfordultam.
-Hát ez ennyi.-veregette meg a vállát Beni.-miből gondoltad, hogy majd pont téged választana, amikor itt vagyok én is?
-Egyikőtök se kellene!-mondtam ki egy szuszra és közben mosolyogtam.
-Most megbántottál!-mondta Szabi, majd odajött hozzám és homlokon puszilt.-de mi most megyünk. Fradi-Újpest meccs van ma.
-Majd...mondjátok...az...eredményt!
-Oké! küldöm sms-ben. Na sziasztok!-köszöntek el, majd kisétáltak.
-Ketten maradtunk.-harapta el a száját Milán, majd közelebb hajolt és lágyan megcsókolt. Körülbelül nyolcig maradt. Nevettünk, csókolóztunk, nevettünk, csókolóztunk és ez ment tovább ebben a sorrendben.